Félreértés ne essék, nem azért nem írtam az elmúlt egy hónapban, mert nincs miről, inkább az a helyzet, hogy rengeteg minden van a fejemben és nem tudok szelektálni a gondolatok között. Most viszont muszáj lesz egy próbát tennem. Belső késztetést érzek rá. :)

Volt egy nagy vízióm 2016-ra: visszatérni a félmaraton VERSENYEKHEZ. 2014 végén ugyanis szépen hazavágtam magam és esélyem sem volt a rákövetkező évben javítani az időeredményemen. Szépen fegyelmezetten tértem tehát vissza, azzal a céllal a fejemben, hogy 2016 tavaszán újra versenyzek, nem "csak" futok. Akkor úgy képzeltem el, hogy végigfutom a telet és egy tavaszi eseményen felmérem hol tartok. Közbejött ez-az (bele sem kezdek, volt itt minden, as usual :) ), de kitartottam elképzelésem mellett. Tömören: a MYASICS edzésterv egy kincsnek bizonyult. (Csak az edzéstervről tudnék egy külön posztot írni, de ezt most nem teszem meg.)

Szóval letoltam a december-március időtávon kb. 440 km-t meg rengeteg energy bar-t. Szokásosnak mondható módon ahogy beköszöntöttek a 18 km-es tempófutások, jött velük a hangulatesés is. A fejlődés egyértelmű volt, a táv időeredményei sorrendben: 1:38, 1:36, 1:34, majd a going further szakasz begyorsított: 1:28, 1:27. Kínosan ügyeltem rá, hogy ezeket a futásokat SOSE hagyjam ki, felkészülésem alfái és omegái voltak. Szerencsére védőangyalom mellettem suhant ezeken az alkalmakon. Így azért könnyebb volt. :) Viszont megszenvedtem ezekért az eredményekért rendesen. Nem panaszként mondom, de gondolom megértitek, nem az volt minden vágyam, hogy vasárnap 3,5 kört szaladgáljak a szigeten, adott időre.

De még mennyire hogy része! Félve vágtam bele a visszatérésbe és ez az érzés végig kísért utamon. Egyszerre voltam tele kétellyel és tettvággyal. Ez a feszültséget nem tudtam feloldani a versenyig, kíváncsian vártam tehát, mit fog eredményezni ez az állapot. Lássuk:

2016.03.20. 9:00 - Vitality London North Halfmarathon

Nagyon tudom már, mit kell bejárni ahhoz, hogy nyugodtan álljon oda az ember a rajthoz. Az idegen terep nálam mindig ad egy pluszt, tavasszal már általában érzem a hangyát a fenekemben = utazhatnékom van. Januárban szépen le is zsíroztam mindent, 3 nap London, jó lesz az. Cs+G befogadtak erre az időszakra, sőt, legnagyobb támogatóimmá léptek elő, volt porridge reggelire és pasta vacsorára, szóval all inclusive ellátásban volt részem, amit nagyon köszönök. Viszonylag ki is tudtam pihenni magam, táplálkozásom, lelki állapotom, MINDEN RENDBEN volt vasárnap reggel.

Kivéve egy dolgot: a metró zárva volt. Jah meg a telefonom sem működött. Oh, és a zenét sem sikerült megoldani (elvesztünk a Windows Phone - Android - Apple világban), de ezeken kívül tényleg minden a helyén volt aznap. :)

Ugorjunk az időben az izgalmasabb részekhez. Ez a rendezvény kb. a budapesti félmaraton fele-harmada nagyságú volt, rajt a Wembley előtti hídon, onnan ki kellett futni az Allianz Park atlétikai stadionig, majd vissza és be a Wembleybe, ahol a célkapu tárt karokkal várt mindenkit. :) Simple as it is.

A tervem (ami nélkül ugye nem vágunk bele semmibe): megpróbálom megkeresni az utazótempóm, ami király lenne ha 4:50-en belül helyezkedne el. Ideális a 4:48 lenne. Aztán meglátom mennyire megy ez 12 km után... Nem feszélyeztem magam, mert másfél éve nem futottam időre félmaratont. Minden esélyem megvolt a legjobb időm (1:43) körüli tempót mennem, de nem akartam mindenáron megcsinálni ezt. Most először nem akartam bármiáron. Érdekes...

Na a rajt: szépen megsétáltattak mindenkit a rajtkapuig és egyszerre lódultunk neki a távnak. VOLNA. Ha nem lett volna dugó a rajtkapu után (nyilván miután a chip elkezdte mérni az időt), ahol 25 másodpercet álltunk egy helyben. Így egy csodálatos 5:10-es első kilométerrel kezdtem. Hmmm, jó hogy egy dolgot ígértem meg magamnak: minden kilométerem 4:50-en belül lesz. :D Na mindegy, a második 4:24 alatt szállt el, szóval átlagban jók voltunk, de nem ártott volna már megtalálni azt az egyenletes tempót amit a végéig tartani lehetne! :)

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy bemutassam a pályát. A sematikus térképecske alsó kis sarkában fel volt tüntetve egy "elevation", ami azért sugallta hogy nem sík terep lesz ez. De hogy konkrétan dombságon fogunk hullámozni végig, azt nem gondoltam volna! Éreztem, hogy visszafelé ez már teljesen másképp fog esni, mint a 2. mérföldben... 

Na de jöjjön arról pár szó, hogy milyen is volt ezt megélni - belülről. Alapvetően jól éreztem magam, semmi diszkomfort, lehaltam, hogy milyen gyors alaptempót tudok menni. Az agyam próbálkozott játszadozni velem, de elhessegettem a negatív gondolatokat. Az első harmadig nem volt gond.

32:43  -  7 km  -  4:40  -  Unbelievable! :)

Innen 10 km-ig akar eljutni az ember, ami körülbelül az atlétikai stadionban jött el. Itt a kiválasztásom már rendesen működött, szóval ezután nem ittam, nem akartam emiatt megállni... :S 

46:51  -  10 km -  4:41  -  Personal best, wowowwoww!

Itt kellett volna beütnie, hogy huhhh, innen tuti fájni fog. Meglepetésemre elmaradt ez az érzés, gondoltam majd 12-nél, de ott sem volt gáz. Toltam neki és közben arra gondoltam mekkora jó algoritmusokkal vagy adatállománnyal kalkulálhat már ez a MYASICS, mert másodpercre olyan tempót mentem, amit jósolt! Állat. :) Szálltam, repültem, jó hangulatom volt. Még jó... :)

1:10:22  -  15 km  -  4:41  -  Less than 1/3 to go, it felt good.

És itt történt meg az a dolog, hogy fél pillanat alatt eldöntöttem, akkor azt a hatalmas lejtőt visszafelé én bizony gyönyörűségesen sétálni fogom. Akár kilométereken keresztül is tudok máskor ilyeneken gondolkodni (ld. budapesti félmaratonok, Nyugati felüljáró örök dilemmája: futva v sétálva? Esetleg menjek egyenesen haza innen? :D ), de itt most elég erősen megyszületett bennem az elhatározás. Emelkedőn könnyen beáll a combom, meg amúgy sem volt kedvem a 180-as pulzushoz, tehát spazierengehen következett...

Ez a pont különleges jelentőséggel bírt nálam. Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy innentől nem lesz emelkedő, amit megfutnék, tehát súlyos perceket veszítek az utolsó 5 km-en. És valahogy mindez nem érdekelt. 1 évet vártam erre a felkészülésre és 4 hónapot futkorásztam az országban azért, hogy itt lehessek, erre sétálok 16 km-nél? Régebben ezt hatalmas kudarcnak éltem volna meg, de most józanságnak tituláltam. Nem akartam hányingert, szétszakadt izmokat, fájó csonthártyát (ami enélkül is van). Különben is tudtam, van még verseny idén bőven... Sikerült elérnem valamit: 16-ig semmi kínom nem volt, pedig elég jó tempót sikerült mennem. Alföldi gyerek vagyok én, mit szivassam magam hegymenettel? :)

Az egy perc séta alatt az fogalmazódott meg bennem, hogy boldog vagyok. 1:43-as vagy 2:04-es félmaratonnal, tök mindegy, de boldog vagyok. My life is complete. Legjobb érzés.

Simán tudtam volna akár a végéig is sétálni, de védőangyalom egy Steve nevű pasas képében mellém ért és szólt, hogy "C'mon girl, do not walk, you made this so far, run again!" Okay, I said and restarted to race. :) Aztán jött a következő emelkedő, ahol ismét visszaelőzött Stevo. :) Ezt csináltuk 4 kilométeren keresztül és azon voltam lehalva, hogy még mindig be tudom hozni 1:43 alá. Csak futni kellene, 5:00 tempóval.

A célegyenes tényleg a világ leghosszabbja volt (ezzel reklámozzák az eseményt), kb. 2 km-en keresztül kacskaringóztunk, még a Wembleyn belül is (természetesen emelkedő) szervizúton cikáztunk, de aztán megláttam a célt, ahol ismét suhantam és határtalan örömmel futottam át a célon. 

MEGVAN!

1:42:55  //  21,1 km  //  4:53  //  aHR170 - PB, awesome feeling :)

Nem tudom miért, de a végén ez jutott eszembe:

Különleges verseny volt ez, külföldön, a barátok miatt mégis otthoni hangulatban, egyedül, mégis minden pillanatban érezve a támogatást. Köszönöm Mum, Dave, D, Z, Cs, G és mindenkinek, aki segít utamon. (Szándékosan jelen időben fogalmazva.) Lehetett rohanni a Designer Outletbe, ami közvetlenül a cél mellett volt és páratlan érzékkel aznap a futóknak minden boltba kedvezményt nyíjtottak. Ajajjj a hitelkártyámnak... :D

Szerencsére azért jutott idő a várost is kiélvezni, lazán el tudok itt bármikor tölteni egy hosszú hétvégét, szeretem London sokszínűségét, az árszínvonalát már nem annyira... Köszönöm a vendéglátást!

Azért a big city life feelinget is éreztem a hétvégén. :) (Ajánlom mindenkinek figyelmébe a toronydaruk számát a képen... :P)

Meg a szakmától sem tudtam elszakadni...

Áááhhh, vannak itt még víziók, felnőttem az álmokból. :P

Hiszem, hogy minden utolér minket.

Hiszem, hogy mindent megkapunk az életben, amire úgy igazán vágyunk.

Hiszem, hogy okkal történnek velünk olyan dolgok, amikhez végképp semmi kedvünk nincsen.

Hiszem, hogy életünk felfelé ívelő pályán mozog.

Szerencsés vagyok.

Ezt tudom.

Láv,

Gy.