Van benned egy késztetés. Egy belső push, ami nem hagy nyugodni addig, míg meg nem teszed. Ismerős? Na nekem elég sok ilyen van. :D Az egyik a futás. A másik a blogírás. Mivel előbbi most kényszerpihenőn van, írok. :P Leírom Gyé és a hosszútávfutás történetét. Az én utam. Magam miatt, nektek (is).

Sportoló családban nőttem fel. Nálunk teljesen természetes volt, hogy hétvégén meccs van. Míg a fiúk a pályán küzdöttek, a lányok futottak pár kört körülötte. Hiszem, hogy mintákat másolunk, sokszor tudat alatt. Legtöbbször tudat alatt. Pl: elgondolkoztál valaha azon, miért megy a család havonta az IKEA-ba, mikor nem költözött sehova 10 éve? Sosem kérdőjeleztem meg, és azóta is minimum havonta (többször) megyek oda. Mert mintákat másolunk. :D (És mert kicsit a munkám ♥ része. )

A sport mindig ott volt az életemben. Lehettem volna atléta, hívtak profi edzésre, csapatba, mert egész gyors voltam. Viszont kegyetlenül trappoltam. :D Ez még nem is tartott volna vissza (elég határozott elképzeléseim voltak már akkor is), de a hajnali edzésidőpont eldöntötte a sorsom: köszi, nem. Inkább alszom. Jó lesz az a délutáni matekszakkör. :) Annyira nem jártam rosszul. :P Szóval volt időszak, mikor inkább csak néztem a sportot, de a gimiben eldöntöttem valamit: a ballagáson büszkén fogok menetelni a sorban. Tehát minden este elmentem futni a Barátok közt előtt.  :) A komoly 3 km-em most lehet megmosolyogtató távnak tűnik, de akkor boldoggá tett. És ez itt a lényeg!

"Kis" egyetemi kitérő után találtam ismét vissza az utamhoz, és kezdtem újra futkározni. Komoly probléma volt leadási + vizsgaidőszakban (is) lefutnom egy szigetkört. De akkor máshol volt a prioritás. Annyira tudtam, mit akarok legjobban, hogy félre kellett tennem a sportot egy kicsit. (Emlékszünk: discipline. Nehéz döntések sora c. poszt) Szóval kitroliztam a szigetre, mintegy szertartásos ráhangolódásként (meg kell adni mindennek a módját, ugye Andi? :) ), és szűk egy körön küzdöttem át magam fogalmam sincs milyen sebességgel úgy, hogy közben kétszer álltam meg inni. :) Még csak nem is futócipőben mentem. Mert nem tetszettek. :P Mekkora anti-professzionalizmus már! :D De annyira mindegy, mert futottam, és utána nagyon büszkén ültem vissza a trolira!

A munka világában kezdtem egyre jobban értékelni a sporttal töltött perceket. Ajánlom az "all you can move" típusú kártyákat mindenkinek, ez szippantott be véglegesen. Imádtam, tucatnyi termet és óratípust kipróbáltam, két kanállal tolta mindenki körülöttem, jó közösség, mi? Mindenkinek szereztünk ilyen kártyát! :) Természetesen néha futottam, úsztam, bicikliztem is. Aztán bekattant nálam valami: egyszer le kellene futni 10 km-t egyben. Egy órán belül. Mert ekkorra már az idő dimenzió is számított a teljesítményemben. Benne van a természetemben, kár lenne tagadni: versengő típus vagyok. Nem bírom ha leelőznek. Nem csak futásban. :D

És nincsenek véletlenek sem (de ha mégis - mint tudjuk - azok is a felkészült embereknek kedveznek :P ): hát nem pont ekkor jött Laura eget rengető ötlete, hogy fussunk egy félmaratont? :) 2012. áprilist írtunk ekkor. Egy feltétellel mentem bele: ha le tudok futni 2 szigetkört 1 órán belül, akkor felkészülök...

I. 2012.06.10. K&H félmaraton

Azóta 5 félmaratont futottam versenyen. Az elsőn nem túlzok, azt sem tudtam mi lesz az útvonal, vagy hogy egyáltalán adnak frissítőt. Totál vakon voltam, soha nem jártam előtte még futóverseny közelében sem. (Nem is a saját nevem alatt, hanem más nevezésével futottam. Hosszú, hagyjuk. :) ) 3 kört kellett teljesíteni, emlékszem, még okostelefonom sem volt (tiszta kőkorszak, mi?), csak egy iPod minim, azzal futottam foggggalmam nem volt hány perces kilométereket, de egész egyenletes tempóban (kb. 38-38-40 perces 7 km-eket). :) Természetesen felkavarodott gyomorral a 14. km-től. De nagy küzdő vagyok, akartam a sikert, nem álltam meg, nem sétáltam bele, végigtoltam. Azt mondták jó az időm is (1:57), mondom OK, biztosan. :) Már csak a beígért tortahalom érdekelt. Pöppet édesszájú vagyok. :P

II. 2012.09.09. NIKE félmaraton

Vérszemet kaptam. Menjünk a következőre is, azt még gyorsabban letolom! És ott már hivatalosan is én fogok futni! :D Újra nekivágtam az edzéstervnek. (Mert imádom a felkészülés részét, annyit ad, de annyit!) Nyáron, a 40 fokban futottam, immár időre. Egyedül a szigeten tudtam mérni valami sebesség-szerűt, mert még mindig csak tégla-telóm volt. :) Nagyon meleg volt a verseny napján, de akkor még mindig nem ütöttem meg az amatőrök informáltsági alapszintjét sem, lényegében ugyanannyit tettem az ügy érdekében, mint előtte 3 hónappal: lefutottam a tervben rögzítetteket. És vártam a sült galambot. Képzeljétek, nem szállt be a számba! Felháborító, mi? :) Ugyanúgy fájt a vége, mint korábban, 14-18 km között masszívan szenvedtem, éreztem, hogy szétestem fejben, nem láttam a végét. Ahogy kedvenc triatlonos családtagom mondaná: maxon voltam. :D Bevontattam magam 1:53 alatt a célba, és pont annyi erőm maradt, hogy utána továbbmásszunk egy cukrászdába. Ketten 5 szelet tortát ettünk meg a Szent István parkban egy padon. Sosem felejtem el! Annyira megérdemeltnek éreztük. :) És annyira nem voltak jók azok a sütik. :D

III. 2013.04.14. VIENNA City Halfmarathon

Itt ugrottunk szintet. Laura és Gyé mellé csatlakozott Dalma is. Kitaláltuk, hogy óriási király lehet tavasszal félmaratont futni, és hát még lazább csak az lenne, ha mindezt Bécsben tennénk meg. :) Szállás lefoglalva, nevezés befizetve, lehetett télen kocogni. A szintugrást úgy értem, hogy itt már átláttam, mekkora falat félmaratoni időn javítani. Tisztában voltam vele: nem úgy megy az, hogy én kitalálom, hogy úúúdeüberkirály lesz 1:50-en belül futni és akkor az úgy is lesz. Hát hogyne!

Régi edzéstervet előkaptam, kidobtam a .csába, és egy komolyabbat kerestem. 2 hónapos alkoholtilalmat fogadtam, szigorú diétát tartottam, és MINDEN hétvégén felkeltem 7-kor, hogy 9-kor mehessek futni, mert szoknom kellett a kora reggeli sportot. Hányszor megkaptam, hogy mekkora antipartyarc vagyok, amiért éjfélkor lelépek, meg amiért csak mentes vizet iszok, pedig xy-nak születésnapja/eljegyzése/diplomaosztója/új kutyája/stb. van. Őszintén? Totál hidegen hagyott. Mert KELLETT az az idő. Fanatizmus. Jó is az! ;)

Tehát nem kis áldozatok után elstartoltunk sógoréknál, nagyon szép volt az útvonal első 10 kilométere. És ott előjött az első (de hatalmas) megingás: "vazz ez nagyon fáj", nem fogom bírni a tempót. A runkeeper akkor is cserben hagyott (igen, mert itt már okostelóval nyomultam ;) ), teljesen rossz távokat mondott be, de ez hozta meg a sikert. :) Meg az, hogy 12 km-nél valaki piros pulcsiban beordibált a tömegből: "Hajrá Gyé!" Kössz Dave, nagyon kellett a meglepi, aznap te voltál az angyal, aki fogta a kezem. ;) Ezután visszanyertem a sebességem, és mentem előre Schönbrunnba, amit meg sem láttam, mondom király, hogy ezért futottam ki eddig... Viszont ezután lejtett a terep, szóval folyamatosan gyorsuló tempóval, várakozáson felül teljesítettem a versenyt: 1:48. A legnagyobb javulásom. Nagyon fájt. Nagyon. Egy napig csuklottam utána. De olyan mértékű büszkeséget éreztem, hogy tényleg azt hittem ez volt az utolsó félmaratonom. Hahahahhh, jó vicc, mi? :)

Ezt pár hónapig tartottam is, ekkor vetettem bele magam a céges futórendezvények szervezésébe, ami nagy siker lett a kollegák körében, egész nagy keménymaggal büszkélkedhet a csapat. Óriási öröm ez számomra. :) És papírforma szerint jött is az első kisebb sérülés: csonthártyagyulladás. Akkor tudtam mértéket tartani és leálltam, egész nyáron úsztam, így helyrejöttem. De fejben már a következő szint foglalkoztatott. ;)

IV. 2014.03.30. BERLIN Halbmarathon

Na ezt már nagyon régóta le szeretném írni, ezért hosszú lesz. A bécsi sikereken felbuzdulva eldöntöttük, hogy ebből hagyományt csinálunk: minden tavasszal nekimegyünk egy félmaratonnak. Már októberben le volt zsírozva az út a kedvenc városomba: Berlin. ♥ Imádom azt a helyet. Ismét emeltem a tétet: ott kell megfutnom életem legjobbját. Viszont Bécs után úgy éreztem, kimaxoltam a teljesítőképességem és külsős segítségre lesz szükségem. Így találtunk rá a LifeT!LT-re, azon belül is a StepT!LT-re. Faltam a blogot, és jelentkeztem Kristóf félmaraton felkészítő csoportjába.

3 hónapon keresztül heti kétszer szivattattuk magunkat a Kőműves és Schulek lépcsőkön, hóban, esőben és sárban, mínuszban és sötétben és imádtuk minden pillanatát! :) Leírhatatlanul sokat kaptam ettől a csapattól: az, hogy együtt, közös célért küzdtünk összekovácsolt minket. Kinyílt a világ előttem, hirtelen több infót szívtam magamba, mint amit fel tudtam dolgozni. Legtöbben diétával összekötve toltuk az edzéseket és a lépcsőn lefelé lihegve (micsoda alliteráció ;) ) bátorítottuk egymást, hogy sikerülni fog. Közben ki volt adva a futás-adag, és 1 hónap után megtörtént a csoda: 5 percen belülre kerültek a kilométereim minden további erölködés nélkül. Ez lett az új "utazótempóm" 10 km-en. Kristóf azt mondta bízzunk benne, elvezet minket a célig. És igaza volt. Én vakon követtem minden utasítását, kényelmes volt más kezébe adni a sorsunkat, legszebb felkészülési időszakom volt! 2015-ben is remélem lesz lehetőségem eljárni a most már Mind the Step néven futó edzésekre, és újra "programos" lehetek. Az ugyanis egy külön kaszt. Ajánlom mindenkinek! ;)

Szóval egy nagyon fárasztó és vérbeli téli alapozáson voltam túl, így indultunk el 2. otthonomba. Így hívom, mert mikor Berlinben vagyok, otthon érzem magam. Szerintem előző életeim egyikében ott éltem, irtó furcsa érzés! Mosolygok, miközben visszaemlékszem az ott töltött 5 napra (igen, felturbóztuk a verseny előtti/utáni részt :D ), mert tele volt móka-kacagással, régen ökörködtünk ennyit, ilyen tömény mennyiségben. 

A verseny: korán keltünk, hogy biztosan mindent el tudjunk intézni verseny előtt. Izgultam. Percenként mentem mosdóba. Kristóf úgy engedett el, hogy értük is futok! Kaptam tetkót, kértem "útravalót", itt már komoly volt a tét. Nem hagyhattam a csapatot szégyenben, nagy volt a nyomás. A kimondott cél 1:46 volt.

Elrajtoltunk, nagyon élveztem amikor már futottunk, minden rendben! Szinte suhantam, olyan erölködésmentes volt az egész. Keresztül a Brandenburgi kapun, OMG, kiráz a hideg, ha csak rágondolok. Minden négyzetmétere történelem annak a városnak, szinte ordít. Kifutottunk Charlottenburgig, ott volt a 10 km-es mérőpont. Runkeeper elszállt, de azt tudtam, hogy 48 perc körül futottam a 10-et. Életem akkori legjobbja volt ez. Meg is rémített kicsit, de még mindig úgy éreztem, hogy repülök. Egészen 12 km-ig. Na ott. Jézusom. Úristen de sz.r volt! Teljes végelgyengülés, éreztem, ahogy távozik belőlem az energia. Mai napig nem értem, hogy nem ájultam el. Két kilométert kellett futni a legközelebbi frissítőpontig, amiből 1 másodpercre sem emlékszem. Hihetetlen erős voltam abban a tíz percben, egész angyalhadsereg tolhatott előre. :)

9 km-t úgy futottam le, hogy végig hányingerem volt, felkavarodott a hasam és éhes voltam. Ezek ugye egymás ellen dolgoznak, tehát megdumáltam magammal, hogy legjobban akkor járok, ha a lehető leggyorsabban túlesek az egészen. Mert az nem lehet, hogy a semmiért küzdöttem 3 hónapon keresztül! Feladni nem lehet, sétálni nem lehet, kivéve az utolsó frissítőnél, 19-nél, mert ott már minden mindegy. Banán be, agy ki, és toltam. Nem sok nő futott körülöttem, zúgott a tömeg, ez erőt adott a befejezéshez. (Küzdőszellem, mint említettem.) Az utolsó 1000 métert szerintem egyesével számoltam visszafelé, és csak az éltetett, hogy a célban kapok egy Erdingert, lefekhetek az aszfaltra és nézhetem a Fernsehturm-ot. :D

A sör megvolt, a többi nem. Annyian fetrengtek a földön, hogy nekem már nem jutott hely. :) MAXON VOLTAM. A valaha futott legkeményebb versenyem volt ez! Óriásit kellett küzdenem érte, de ekkor még nem tudtam a hivatalos eredményem, 1:45:valamit mért a telóm. A gravírozásra 1 órát kellett várni, addig Michaellel egy kamionnak támaszkodva elmajszoltunk egy tábla Ritter Sportot. És itt hagyomány született: Olympia. A nagyobb versenyekre ezt viszem magammal, istencsászár cukorbomba futás után. :) Közben kiderült: TIME: 1:44. Leírhatatlan érzés. Most már bevallhatom, hogy első félmaratonom óta ez lebegett a szemeim előtt: a büvös 1:45-ön belülre kerülni. Nem gondoltam, hogy ezért majdnem 2 évet kell meglehetősen keményen dolgozni és az összes démonom magam mögött hagyni, de így legalább megtanultam értékelni az eredményt. Határtalanul boldog voltam! És csuklottam egy napig. :D Sorsom pedig örökre megpecsételődött.

V. 2014.09.14. WIZZAIR Budapest félmaraton

Erről már mindent tudtok, hiszen ez szerepelt itt a blogon:
Eljött az idő - Wizzair félmaraton

Be kell látnom, én egy (nagyon) amatőr félmaratonista vagyok. Akinek októberben volt egy nagy kalandja ;) :
Nincsenek tündérmesék

END OF CHAPTER 1. ;)

Azzal, hogy le kellett állnom, új oldallal kellett megismerkednem. Irtó nehezen viseltem/viselem a kényszerpihenőt, ezerszer jobb, ha ott a rendszer az életemben, egy külső kontrollként működik az egész. Úgy érzem lezártam hosszútávfutó-létem első szakaszát.

"Let's step into a new world of Dance music." ;)

2014 sok-sok döntés elé állított (nem csak a futásban), több helyzetben még csak esélyem sem volt választani, de elengedtem én meglehetősen sok mindent! A futással kapcsolatban viszont döntöttem: NEM ENGEDEM. Kell nekem.

És innentől félek, mert még sosem voltam úgy igazából sérült. Most "semmittevéssel" kúrálom, amit már úúúúútálok! Bevallom, elmerészkedtem 1-2 kickbox edzésre, nem fájt, szóval decemberben jöhet a főpróba! Nagyon okosan és lassan, fokozatosan kell kezdeni, nem kockáztathatok. Ma beneveztünk az Ultrabalatonra ( Juppijéééé! :D ), a csapatot nem lehet cserben hagyni, az top priority, szóval addigra össze kell raknom magam. Új éra, új kihívások jönnek. Az ÖSSZES futócuccom kimosva (katasztrófa, ez azt jelenti sosem használom őket :) ), ezer darab új pulcsi bekészítve a téli szezonra, már csak egy dolog hiányzik... ;)

De ma ezt az üzenetet kaptam:

Margitsziget! I'm comin'! ;)

Písz,

Gy.